2010. február 21., vasárnap

A vakaró

Én most ennivalóról írok ám, a világ legfinomabb ennivalójáról. Jó lenne tudni, hányan kapják föl a fejüket, hányan érzik az illatát ennek a különleges ételnek!
Az én „vakarómnak” története van. Nem lehet ezt csak úgy, receptként leírni.

A dédszüleim Jásztelken laktak, szép sarokházban, repkénnyel befuttatott oszlopokkal, bukszus bokrokkal az udvaron, közvetlen a templom mögött, a parókia - mindig összevesztem Lackóval, a tőlem egy hónappal idősebb unokabátyámmal, hogy ezt ly-vel kell írni - mellett. Itt lakott az apai nagymamám, ő volt a mindenes cseléd. Igen cseléd, mert a hasában hordott kisgyerekkel - apámmal - azt mondta, hogy elválik papától, mert mindig veri és mindig részeg és mindig nője van. Besokallt a mama, (akit 15 és fél éves korában adtak hozzá a falu másik - később kuláknak titulált - családjának fiához). Hithű, sőt bigott katolikus családról lévén szó, megbocsáthatatlan volt a bűn. De apám aztán tanult, papoknál tanult, tanító lett belőle - a család első öltönyös úrfija. Ezért a dédnagymama, aki a család meghatározó, hihetetlen kemény, már-már jókais figurája volt (Csomor Mária), őt is és a későbbi családját is megkedvelte. Úgy nagyjából 1962-től vagy 8 évig minden nyarat náluk töltöttem Lackóval, az unokatestvéremmel. Sose hívtuk Csomor Marit dédinek, Öregmama volt a megszólítása és kegyetlenül féltünk tőle. Pedig sose bántott. Talán mert a dédpapa (Öregpapa) volt a mindenünk. Rigó Józsi az első világháborúban Isonzónál harcolt, megsérült, egész életében kicsit süket volt, meg remegett a keze. Ezért Öregmama mindig rikácsolt vele, hogy „Józsi, kiöntöd!” - mármint a kenyérdarabokkal aprított tejeskávét. Minden reggel ezt reggelizett így a csuporból, alumínium kerek kanállal. Egy idő után már nem ülhetett asztalhoz sem…

De amikor végzett a Nagyasszony rá rótt munkájával, kiültünk a bukszus bokrok közötti óriás kőpadokra (honnan vették ezeket az Alföld közepén, senki nem tudja!) - és mesélt nekünk. A háborúról: szépen és sokszor vidáman. A lövészárkok humoráról, a túlélés rafinériáit osztotta meg velünk (Lehet, hogy ezért lettem történész?)

A bögréje az én örökségem, féltve őrzött emlékeim egyike.

Szóval itt töltöttem a nyarakat. Kéthetente volt kenyérsütés a kemencében (a kuckó volt az én olvasó vackom) Ez mindig izgalmas előkészületeket igényelt. Papával összekészítettük előző nap a kukoricaszárat a fűtéshez, sorba állítottuk a sütőlapátokat. Aztán nekem, a lánynak, mamának kellett segíteni. A hombárban tartották a lisztet - közvetlen a friss búza és más, tökéletesen tisztított termények mellett - letakarva kenderabroszokkal. Hihetetlen „tisztaszag” volt itt. (Naná, hisz itt tárolták a télire eltett birsalmát is!)

Szóval Mama megkezdte a kenyérdagasztást, nem emlékszem pontosan, de legalább 10 kiló lisztből két fateknőben. Sokáig tartott, töröltem néha a gyöngyöző homlokát. Aztán mindig hallottam a görbebot kopogását. Csomor Mari jött a folyosón, fekete karton ruhájában (volt benne valami Sulyok Máriás) - és megkérdezte: „Lenor, hogy állsz?” (Nagymamát Rigó Eleonórának hívták) Aztán megkelesztette, megformázta a kenyereket, talán nyolcat sütött egyszerre, és ott maradt a teknő.

Innen kezdődik a VAKARÓ története. Hát csak nem hagyja az ember a maradék kovászos tésztát a teknő fenekén! Hogy is tudnád elmosni az edényt? Ezért „összevakartuk” - és ebből készítettük el a VAKARÓT. Az így összegyűlt tésztát mama kilapogatta, sok-sok lapot csinált, olvasztott disznózsírral megkente mindet, egymásra tette, lapította, formázta. A rétegek így külön-külön kerültek egymásra, de a tetejét kb. 8x8-as kockákra beirdalta, a tetejét megint csak bekente zsírral és jó darabos sóval megszórta a kockákat.

Amikor a kenyerek kisültek, betette a vakarókból összehozott tepsiket a kemencébe és jó ropogós tetejűre megsütötte.

Amikor kész lett, az irdalás mellett felkockázta (forrón!) és frissen fejt tejjel (nekünk külön kecsketejjel) tálalta. A gangon a hatszögletű, repkényes kiugróban damaszt abroszon - és faltuk. Ilyen ízt még soha sem éreztem azóta sem. Amikor Ulickaja Médea és gyermekei című könyvét olvastam, akkor tudtam, képbe önteni gyerekkori élményeimet. Pont olyan volt!

Hát én összeVAKARTAM a legfinomabb gyermekélményeim egyikét.




A képen Lackóval vagyunk Öregmama és Öregpapa mellett. A kőpad, amin ülnek, azóta édesapám kertjében van, mi is ott ülünk a kerti sütésekkor. A bögrére meg nagyon vigyázok.

A vakaróról ennyit…

Kiscsatári Marianna, Budapest

1 megjegyzés: