A nagypapa pitéje

Nagypapa nagymamával élt, Dombóváron a Ságvári utcában, egy nem túl nagy, de barátságos és bohém kertes házban. Nagymama Debrecenben volt fiatal, színjátszott, táncolt, bálozott, vidám polgári életet élt. Majd jött egy szegény, ám annál csinosabb szabólegény, aki elrabolta Baglyas Ilonka szívét, és feleségül is vette. Ez lett a nagymama végzete: Debrecenből Dombóvárra, a nagyvárosból a kisvárosba költözött, rokonok, ismerősök, barátok és nagy bálok nélkül. Nagypapa kiváló szabó volt, nagymama pedig négygyerekes családanya lett. A régi képek és báli meghívók a szekrény tetejére majd a padlásra kerültek.

Én már úgy emlékszem nagymamára, mint kis gömbölyű, de mozgékony és élénk asszonyra, aki állandóan jött ment, sokat mesélt, jól ki is színezte a történeteket, remekül és lazán sütött főzött, állandóan improvizált, soha egyetlen receptet sem tudott elmondani, de minden, amit csinált, mestermű volt. A nagycsalád (három fiúgyerek és egy lány) a nagy adagokhoz szoktatta, és soha nem spórolt a hozzávalókkal. Rengeteg vidám családi történetre emlékszem hajmeresztő kísérleteiről, de még egy rántott levest is úgy tudott feltálalni, hogy kalandnak érezte az ember. (Apám volt a legidősebb gyerek, aki rendesen be volt fogva, amikor nagyobb lett, így sok bátorságot és merészséget lesett el gasztrofronton nagymamától. Anyámat is ő tanította főzni, és azt hiszem, élni is.)

Az egyik sokat hallott, számomra gyerekként roppant vidám történet egy tanulságmese volt: az élet nagy tanulsága, a nagypapa pitéje. A történet főszereplője a legendás egyszerű tepsis süti, a morzsás tetejű meggyes pite: a hirtelen érkező meglepetésvendégek villámgyors elkápráztatására.

Nagypapa és nagymama nagyon különböző módon álltak a meglepetésekhez. Míg nagymama imádta, minden váratlan helyzet inspirálta, addig nagypapa szótlan és gondterhelt lett tőle. Nagypapa, az idős korában is nagyon elegáns öregúr, nekem mindig nagyon távol volt. Ha a műhelyben üldögéltem, nem nagyon tudott mit kezdeni velem, de nem is zavarta, hogy ott lóbálom a lábam. Mindenféle csodálatos színes krétával rajzolt kabátot és nadrágot a szabóasztalon, majd a formátlan sík darabokat ördöngősen térre fordította, és hordható öltönyök formájában szabóbábukon tárolta, míg el nem jöttek érte a megrendelők. A műhely az ő birodalma volt, minden tárgy rendben sorakozott a világos, napsütötte szobában. Korán kezdte a munkát, a műhelyben borotválkozott, mindig atlétatrikóban, kis tükör előtt, miközben szólt a Kossuth Rádió. Pontosan délig dolgozott, majd átment a nappaliba. Amikor megszólalt a Kossuth Rádió déli szignálja, már szótlanul ült az ebédlőasztalnál, előtte pedig a tányérra kiszedett tűzforró leves. A csúszást és a pontatlanságot nem tűrte. Nem nagyon érdekelte, mi történik a műhelyen kívül, a színfalak mögött, csak délben ott gőzölögjön a leves az asztalon. Úgy érezte, ez a világ rendje. Ma már tudom: csak szimplán zsarnok volt („Éljen a magyar szabadság…”). Nagymama pedig elfogadta ezt a játékszabályt, ami alól csak a váratlan „betolakodók” szabadították fel.

Vendégek, gyors pite, kacagás, zsivaj, „Éljen a magyar szabadság…” – de hol a leves? Elsuhant nagypapa nyugalma, szótlansága fokozódott, jött ment, járkált idegesen, nem találta a helyét. De a vendégek előtt nincs cirkusz. Aztán hamarosan mégiscsak jött a leves, a második és a süti. Nagypapa egyre szótlanabb lett. Nagymama kiszaladt a verandára a hűlni kitett meggyes-morzsás pitéért, majd széles mosollyal jött be, a tepsit pedig egyenesen az asztalra tette. A pite közepén egy hatalmas lábnyom éktelenkedett. Nagymama körbenézett, majd mosolyogva azt mondta, hogy ez egy új recept, a díszítéshez pedig nagypapa új cipőjét használta. A felnőttek persze pontosan értették miről volt szó: nagypapa és nagymama viadala aznap egy-egyes döntetlennel zárult.


Frazon Zsófi, Budapest