Apukám mindig nosztalgiával tekintett vissza azokra a „boldog 50-es évekre”, amikor gyerekként róva a határt a földművelés vélt csínját-bínját elsajátítva, családtagoktól ellesve belenevelődött a tsz-paraszt létbe. Felnőtté válva igazából a hobbikerten kívül nem sok dolog kötötte ehhez a ma már letűnt világhoz, de, gondolom, ez iránti rajongása hozta be a családi hagyományainktól teljesen idegen slambuc-lázat a kertünkbe. Egy bogrács formájú, vagy 15 szabadtéri-bográcsos-sütögetős receptet tartalmazó füzetben akadt a receptjére.
A pontos időpontra már nem emlékszem, de kb. 20 éve minden nyáron, tavasszal, kora ősszel elhangzik a felkiáltás: akkor sütögessünk slambucot! A nagy nekibuzdulás koreográfiája (ha esik, ha fúj), a lányok krumplit pucolnak és szeletelnek, kolbászt vágnak, hagymát aprítanak, vizet készítenek, fűszert varázsolnak a sütögető mellé – apukám komótosan fát keres, morgolódik, hogy kevés a víz (vagy éppen sok) és keverget, keverget (a slambuc fő szabálya: ne kevergesd!). Néha újít: sört vagy bort löttyint bele (szó nélkül), mi pedig ízlelgetjük, mitől ilyen furcsa ez az egész?
A generációváltás is megtörtént a slambuc kapcsán. Az első önálló slambucfőzésem egy 15 évvel ezelőtti kerti-partihoz kötődik, ahová néhány barátomat hívtam el. Aztán kiterjesztettem tudásom, leendő férjemék balatoni nyaralójában megforduló baráti társaságoknak mindig slambuc volt a menü, legalább 6-7 éven keresztül. A ritkább madaraknak újdonság volt az étek, de akadtak olyanok is, akik többször élvezték eme remekemet. Egy pár éve mérséklem magam, az oka: a baráti társaság egyik számunkra kedves tagja invitálásunkra felsóhajtott: megyek szívesen, csak egy kérésem van: ne slambuc legyen.... így hát újításokra kényszerültem. Hogy őszinte legyek, már én is untam saját főztöm, mert a slambucból (még ha kevergetve nincs is), évente a szülőknél felbukkanó mennyiség éppen elég.
Bata Timi, Budapest
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése