A desszert

Ma vendégeket várok, és arra döbbentem rá, hogy ilyenkor mindig a desszert ötlete születik meg először, megelőzve minden más, bármekkora kulináris örömet is okozó, alapvetően mégis csak az éhség oltására szolgáló fogást. Pedig pl. a sütikért nem is vagyok oda. A lelkemet már gyermekkoromban rabul ejtette a sötét lelkű étcsokoládé és az ízlelőbimbóimat azóta is fogva tartja. De vendégségben és ünnepekkor a desszert a legfontosabb. Mert a legszükségtelenebb. Ez is megkülönbözteti az embert az állattól. (Kíváncsi lennék mit mondanak erre az etológusok!) Szükségtelen, tehát a legfőbb alkotórésze a szeretet. Talán ezért mondjuk szeretteinknek, hogy „Édesem”, s mindenre, ami miatt élni érdemes, hogy „édes érzést kelt bennünk”?

Hiszem, hogy a desszert közelebb hozza az embereket egymáshoz. Egyszer, vagy huszonöt éve a Balatonon töltöttem egy hetet – családi barátként - egy kicsi, vállalati nyaralóban. Természetesen vizet csak az égből zuhogva láttunk, s a tó olyan hideg volt, hogy belemenni az NDK-s turistákon kívül senki nem kívánt, de még csak nem is látta az esőfüggönytől. Így hát kártyáztunk és ettünk az ott lakó idegenekkel. Az első napon egy Erdélyből ideszármazott, végtelenül kedves asszony örmény palacsintát készített. Nem tudom, mennyire volt családi a recept, de minekünk, vadidegeneknek sikerült egy hétre családdá ennünk magunkat.

A palacsintákat megkente tejfellel, megszórta cukrozott dióval, feltekerte és félbe vágta. A gusztusos kis gurigák így baráti jóhiszeműséggel feltárulkoztak, megmutatták belsejük lényegét, amitől máris összefut a nyál a szájban. Ezután úgy helyezte őket egy tűzálló tálba, egészen családiasan, ahogy kevés ággyal bíró sok ember tér nyugovóra, a legjobban kihasználva a fekhely nyújtotta lehetőségeket: fejtől-lábtól. A duci kis palacsintákból álló réteget megkente ismét tejfellel, megszórta dióval, és azon nyomban ráfektette a csatlakozni vágyó maradékot. Az így egyesült palacsinták teteje ugyanezt a gusztusos borítást kapta. Majd a meleg sütőben megnyíltak egymásnak, mindegyiket átjárta kívül-belül a lélek, az illatos édes „szaft”, végtelen boldogságot okozva mindenkinek, aki megkóstolta.

Hát, az örmények így szeretik egymást.

Tomsics Emőke, Budapest