A feldolgozás receptjei. Kreatív muzeológia

 

 

Fisli Éva előadása a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban 2012. december 11-én.

Nagyi főztje

Gabriele Galimberti fotósorozatában a világ különböző tájain élő nagymamák és egy-egy általuk készített étel kerül egymás mellé.

A projekt oldala és a receptek itt érhetők el.

Pilla a tokban

2012.december 11-én, kedden 10 órakor a SOM szervezésében újra mi vagyunk a terítéken.

A feldolgozás receptjei - kreatív muzeológia. A SETSE-program Magyarországon címmel Fisli Éva tart előadást. Részletek a kép mögött.

Estebéd

Nem vagyok jelen.

A létige irgalmatlan felelősség. El is hagyom. Levés helyett nézzünk csak körül. Én itt, ott Önök.

Itt most nagyjából Star Kebab. A falafelszagú emeleten óriás akvárium: benne nyüzsgő aranyhalak és egy csodalámpa bugyborékol. Egy varázsszőnyegen nagy szemű, szakállas férfi lebeg a vízben. (Vizuális attrakció kedélybeteg halaknak? Ha gyerek volnék, most odadugnám az orrom az üveghez.)

A legvalószerűtlenebb mégiscsak a miniatűr műbúvár, talpig vernegyulás fölszerelésben. Kalandos Nyugat és mesés Kelet egymásba csúszva, akár húskonzervben az ízfokozók.

A halaknak persze ez a tér mindennapos. Hullámzó pikkelyekkel kerülgetik a többrétű szimbólumokat; az üveg falán túlról sokkal több furcsaság néz rájuk befelé.

A sarokban mindjárt egy hatalmas táblán e helyről mondatik – magyarul, angolul és arabusul –: Isten nevében. A tábla bal csücskében Isztambul feliratú óra török színekben, a jobb csücsökben Budapest, trikolórban. Sztambul és Buda közt állnak a mutatók, mintha lefújták volna a meccset. De tényleg.

Itt összecsúszva minden, tér, idő, ízek, asztalok.

Ott Hunyadi nevű kisvendéglő, Pest közepén álmodott Buda. Az Andrássy út 60 sétálásnyira, és ma este Önök azt kérdezik: Tudnak-e a szavak… főzni? Hát Ment-e a könyvek által? – kérdem erre. De nem. Nem ezt akartam mondani. Hanem hogy levés helyett nézzenek körül. A falakra, emberekre. Hisz e Pest a mi Budánk. Kicsit szoros, kicsit sötét, de otthonos. A hely, a mód, ahogy fittyet hányunk a dimenziókra (játszásiból): az egészre. Az Egészre hányunk fittyet.

(Egyetlen pozitív nemzeti rögeszménk a vendégszeretet. Észrevették?

Mi más is lehetne, mi félrevert harangokhoz szoktunk. Meg ágyúba öntött harangokhoz. Nekünk a szemünkön van déli harangszó. Ásó, kapa.)

Akárhogyis, Önök ott, én itt vagyok honn, ezen a vidéken. Itt a Törökben, s e nyelvben, az egyetlenegyben, ahol pontosan tudom, nem mindegy, hogy nagy ívű vagy nagy ívben.

Legyen ez közös ma bennünk. Örüljünk a nyelvnek, otthonunknak.

 Emelkedjen a lélek az asztalok fölé, csengettyűzzön bennünk az öröm.

Csókolom Lilit.

Ders

Jankovics József, Esterházy Péter, Stemlerné Balog Ilona, Bertók Krisztina a Hunyadi Kisvendéglőben. Fotó: Ormos József

(nem hangzott el 2011.március 5-én, az Abrosz szerzőinek estebédjén, a Hunyadi Kisvendéglőben)

Ecce, mohók!

Madelaine

Mossuk meg a laskagombát és a keményebb tönkjeit vágjuk le. Egy nagy serpenyőben olvasszunk vajat és szórjuk rá a gombát. Locsoljuk egy kis fehérborral, és pároljuk egy negyedórácskát. Nyomjuk rá a fokhagymákat, sózzuk, borsozzuk. Pirítóssal  vagy bármilyen halhoz tálalhatjuk, előtte még szórjuk meg friss petrezselyemmel.

December van; friss petrezselyem híján bízzunk a jó öreg kakukkfűben,  és – mert merészek vagyunk – próbáljuk ki, milyen ez a tengeriherkentyű-küllemű gomba tonhaldarabokkal... Ha ez első találkozásunk a laskával, lehet, hogy nem tartunk ki mellette, azonban egyetlen kaland erejéig kétségkívül érdemes megkóstolni. A fehérbortól puha falatok úgy simogatnak, mint a tenger, ha épp csak belemerészkedik az ember.


Innentől pedig már csak egy lépés a valenciai tengerpart emléke, amit azért is helyénvaló most felidézni, mert a SETSE program zárókonferenciája, s a vándorkiállítás újabb állomása ott, a színekben, ízekben gazdag tengerparton kapott helyet. 

  El Mar

 

A fotográfia elterjedése, a 19. század nagy képügynökségei, a modernség vizuális bölcsője, és ringatói voltak a szeptemberi spanyolországi konferencia témái. (A teljes program itt érhető el.)

 

  Ringatók

 A Valenciai Műegyetem által szervezett eszmecsere előadói között találtunk brit, francia, amerikai, spanyol, olasz kutatókat. St Andrewstól Austining tehát minden nagy, fotótörténettel foglalkozó központ képviseltette magát. 

Kép a konferenciáról

A valenciai találkozó egyúttal a Műegyetem fotótechnikákkal foglalkozó műhelyének és szakembereinek bemutatkozása is volt.

 

 Látogatás a Műegyetemen 1.

 Látogatás a Műegyetemen 2. 
Kísérlet ikonográfiai taxonómiára
  

A konferencia zárásaképpen nyílt meg a SETSE vándorkiállítás a varázslatos hangulatú Museo del Carmen felújított falai közt. És végül a programot összegző Families of Food című kötet is felbukkant a tengerparton!

SETSE kiállítás a Museo del Carmen-ban

 SETSE-katalógus

 
Ki hitte volna, hogy a laskagomba lesz a madelaine-ünk? Győzzünk csak az eltűnt idő nyomába eredni.

Kép és szöveg: Fisli Éva

Arles-i képek

Néhány nap csupán és bezár az idei arles-i fotófesztivál. Addig azonban  íme a júliusi SETSE-konferencia beszámolójának részlete:

Az idei logó és a provence-i napsütés

"Az egykori vasúti remízben álló fesztiválközpont egyik legütősebb bemutatója a  Shoot című kiállítás. Ez a tárlatot zseniális ötletességgel építették egy nemrég felfedezett magángyűjteményre; egy holland nő 16 éves kora óta minden évben a céllövöldében készített önarcképsorozatára, mely – a háborús éveket kivéve – 1936-tól mindmáig követi nyomon – az egyébként nem profi fotográfus – Ria Van Dyke életét. Az évente rituálisan megismételt önlelövés (a fényképezés) amatőr sorozata köré kigondolt kiállításban a  Nyugat Európában dívó céllövölde-fotográfia  egy-egy nevesebb portréja is látható: Sartre és de Beauvoir, Cocteau, Fellini,  Truffaut, Brassai, Cartier-Bresson egy-egy lövése is. Kell-e mondanom, hogy a kijáratnál a  látogató maga is kipróbálhatja a lövést, miután 4 hatalmas vetítővászonra vetített hangos filmmontázs között maga is tökéletes össztűzbe került? (Az itt készült önarckép a  birtokomban.)

Sínek, pókhálók, hőség, fényképek

A golyófüttyögéssel és mívészi fegyverropogással megtelő egykori remíz különleges hangulatot kölcsönöz a befogadott kiállításoknak, Marlo Pascual fotó-alapú installációinak például. Sínek, a sarkokban pókhálók, hőség – ennek az épp most épülő új komplexum mind hadat üzen – mutat rá François Hébel, fesztiváligazgató, akivel – a SETSE nemzetközi fotográfuscsere soros konferenciájának vendégeiként találkoztunk.

François Hébel

Az alapító Lucien Clergue szelíd mosollyal fogadta a fesztivál gazdag múltjának archiválását firtató kérdésemet. Ő már létrehozott egy fotóarchívumot a helyi Réattu Múzeumban a hatvanas években. Az arles-i találkozások hozadéka pedig végső soron épp a dialógus, az illanó egymásra figyelés  – tehetjük hozzá, mely azonban rafinált módon hatotta át a kontinens fotótörténetét.

Az elmúlt négy évtized Arles-t a fotográfia (profán) szentélyévé tette. A fesztiválon kívül ráadásul itt van  – a nem kis mértékben miatta – a nyolcvanas években alapított École Nationale Supérieure de la Photographie , mely mindmáig Franciaország első és egyetlen felsőfokú fotográfus-képző intézménye.

Különleges élmény a nemrég nyugalmazott igazgató, Patrick Talbot – William Fox Talbot leszármazottja – vezetésével körüljárni az épületet, pincétől (szinte) a padlásig; belépni az André Kertész terembe, és végigsimogatni a könyvgerinceket a könyvtárban, ahol a legszebb albumok és angol, francia fotótörténeti összefoglalók között magyar nyelvű kötetek is vannak. (Egyébként az Arles és a fotográfia című vaskos kötetnek, mely a helyi Actes Sud kiadó gondozásában jelent meg 2002-ben, Kertész esztergomi Úszója látható a fedelén.)

Leletek az ENSP könyvtárából

Következő utunk a már említett Réattu Múzeumba – a máltai lovagrend egykori épületébe – visz, ahol épp most Pierre Jahan első retrospektív fotókiállítása látható; a 2003-ban elhunyt fotós  nem csupán a nagy párizsi fényképészek kortársa volt, hanem saját jogán fontos alkotó. S végül ne feledjük megemlíteni azt sem, hogy itt létesült az első olyan hangtár  Franciaországban, ahol, egy különleges terem révén a látogatók az (immár) archivált hangművészeti alkotásokat is élvezhetik."

Az 1970-ben, Lucien Clergue, Michel Tournier és Jean-Maurice Rouquette által alapított arles-i nemzetközi fotográfiai találkozások kiállításai tavaly már 72 ezer látogatót – 11 ezer külföldit – vonzottak. Az idei fesztivál szeptember 19-ig még nyitva tart…

Kép és szöveg: Fisli Éva

(A teljes cikk Össztűz címen a Fotoposton jelent meg 2010 szeptemberében.)

Ízek Harmóniában

A SETSE két fotósa, a magyar Gáti György és a finn Martti Kapanen (Kapa) képei szeptember 5-ig látogathatók a Galleria Harmonia kiállításán Finnországban.

Lakomák és keselyűk

A liptószentmiklósi Dom Fotografie (A Fotográfia Háza) SETSE konferenciáján a kortárs fotó és az étel volt a terítéken.Miután megnéztük a Liptói Galéria éppen aktuális kiállításait, a konferencia helyszínéül szolgáló egykori Pongrácz-kúria - ma Koloman Sokol Központ - falai közt ezúttal a szlovák és cseh művészekről és kiállításokról hallhattunk (Anna Maximová illetve a Nyitrai Galéria jóvoltából).

Részlet a Liptói Galéria kiállításából

Ezután bepillantást nyerhettünk a SETSE nemzetközi fotóscsere két résztvevője, a szlovák Petra Cepková és a görög Georgios Makkas műhelyébe, a szerkesztő Linda Roodenburg segítségével a « Rotterdami szakácskönyv » írásának rejtelmeibe, míg Kimmo Lehtonen a finnországi képekről tartott izgalmas előadást, kitérve többek közt Esko Männikkö műveire. A fotótörténettel és kortárs kultúrakutatással foglalkozó lengyel Marianna Michailowska ezután az evés motívumának politikai dimenzióiról beszélt – különös tekintettel Natalia L. erotikát politikával vegyítő hetvenes évekbeli banánsorozatára.

A MNM Történeti Fényképtárának munkatársaiként részben saját archívumunk étellel, családi étkezéssel kapcsolatos fotóiról, részben pedig két kortárs projektről tartottunk előadást a következő napon : a tárgy történetiségétől eljutva a történetiség mint tárgy gondolatáig, Gőbölyös Luca: Férjhez akarok menni és Eperjesi Ágnes:Családi fotóalbum című munkái nyomán. A konferencia végén Ana Martí Teston, a valenciai egyetem munkatársa a spanyol kortárs fotó egy-egy alkotóját mutatta be: Goya festményeitől és a csendélet műfajától indítva Chema Madoz ételinstalláción át Alex Francis, Pilar Bettrán, Mira Bernabeu művein át Greta Alfaróig. Ana mondandóját az utóbbi művész különös és különleges fotósorozatával zárta : szabadban terített asztal, majd ugyanaz a teríték a földön, törötten, mocskosan, valami láthatatlan szörnyűség után. A képekhez a kulcs ez a rövid videófilm, melynek a szerző az In ictu oculi címet adta.

Mi pedig nem tudjuk a szemünket levenni róla.

Gáti-fotó a Pongrácz-kúrián

Kép és szöveg: Fisli Éva, Budapest

Medvefogó

Medvefogó mézlikőr régiesen. Hozzávalók: 2 font méz és 2 pint tiszta szesz egy jól záródó befőttes üvegben megkeverendő (a méz egy kicsinység megmelegíttethetik, hogy könnyedén folyjék). A mixtúrához egy palack jó borpárlat öntendő, jól összeelegyítendő. A hölgyek számára kellemesebb, ha a tiszta szesz helyett egy pint jó cognac és némi kávéextractum (egy uncia valódi kávé nagyon kevés vízzel leforrázva és megszűrve) adatik hozzá, esetleg bergamott esszenciával spékelve.

A besenyőfalui méhész pultján mandulás medovina. Épp annyira édes, mint amennyire keserű; lenyűgöz tökéletes arányaival. Az út szélén abrosznyi rókagomba; sóvárgunk sárga húsa után. Az étteremben gulásnak nevezett paprikás szósz knédlivel, lasagnának hívott rakott tészta, Baracuda saláta sok zöldséggel, spenót, fokhagyma, profiterol. És persze sajt, túró, sörök. Gasztronómiai térképnek kissé elnagyolt, ámde beszédes.

A szlovákiai SETSE – konferencia előadói Liptószentmiklóson augusztus 4-től 8-ig ismét család, étkezés és fotográfia kapcsolatát firtatták. Részletes beszámolónk hamarosan az abroszon.

Fisli Éva, Budapest

Incanto

33.669 látogató a májusi nyitóhétvégén, június 13-ig összesen több mint 190 ezer. Ezek a Fotografia Europea fotófesztivál statisztikái. A Seeing Europe(ean Culture) Through A Stranger’s Eyes (Az európai kultúra egy idegen szemével) című nemzetközi fotográfuscsere 8 művészének bemutatója a fesztivál részeként szintén ezreket vonzott.
A kiállításról, az idei Reggio Emilia-i fesztivál Incanto (Varázslat) című programsorozatáról és a SETSE-konferenciáról bővebben érdemes elolvasni Szarka Klára beszámolóját emitt.

A SETSE-program finnországi fotói pedig vasárnapig látogathatók a Művészetek Völgyében.

Menü

Nagyobb felbontásért klikk a képre!

Bécsi szelet

Legyen hétfő koraeste. Megkönnyebbült vendég, egy találkozó után. Egyedül van a vendég, a pincér megörül. A vendég a ház specialitása mellett dönt, ez bécsi szelet – és ha már sógorokra játszunk, legyen kis osztrák saláta, s adassék pikolónyi tisztelet Dreher Antalnak is.
A falon tükrök, régi reklámplakát („Good Food Real Irish Ale”), grafikák ("The Slip Inn, 1805"), festmények és egy fotó 1929 Párizsáról… Hogy az időbeli zsip-zsup tökéletes legyen, amikor a serény, pamacsnyi áll-szakállat viselő pincér szalvétákat kezd hajtogatni tömegével, jusson eszünkbe gyerekkorunk, amikor az elegáns és kivált jó szagú férfi egyet jelentett a pincérekkel, és állapítsuk meg, hogy igen, ez náluk nyilván munkaköri kötelesség. Aztán a mechanikus hajtogatásról ne tudjunk ne Tót Lajos községi tűzoltó dobozoló családjára gondolni. De közben már itt a vacsora – a Schnitzel óriás a törpényi krumplik között. És mint egy frissen borotvált áll, puha.

Ders, Budapest

Ízelítő

Családi képektől a családképekig


Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest,
Múzeum krt. 14-16., H-1088, Pollack-terem.

2010. március 4., csütörtök

9.30-10.00 Regisztráció

1. szekció: Családi képek a közgyűjteményekben

Elnök: Laura Gasparini (kurátor, Panizzi Könyvtár Fotóarchívuma)

10.00 : Cs. Lengyel Beatrix (történész, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára): Családi étkészlet - étkészlet a családban. Családi képek fotókerámiákon

10.30: Fogarasi Klára (fotótörténész-etnográfus, Néprajzi Múzeum): A fotográfia ökológiája. A falusi családi fényképek - a “képcsinálás”, képhasználat történeti váltásai


11.00: Nyerges Gabriella (művészettörténész, Petőfi Irodalmi Múzeum): Pillanatképek egykori literátorokról - családi fényképtípusok egy eklektikus gyűjteményben
11.30 a. m.: Vita
Ebédszünet


2. szekció: Családi képek - privát archívumok

Elnök: Laurence Short (professzor, Jyväskyläi Egyetem)

1.00: Danó Orsolya / Lux Zoltán (56-os Intézet): FOTOMEMORIA

1.30: Horgas Judit (szerkesztő, Liget folyóirat): Camera temporalis. A Hórusz Archívum és a kortárs művészetek

2.00: Vita
Kávészünet

3.szekció: Családképek

2.30: Deme János (szociológus, doktorandusz, PTE Kultúratudományi Doktori Program): A "világ legjobb magazinfotósa" "az átlag magyar családnál". Kölcsönösség és aszimmetria egymás "leképezésében"

3.00: Fisli Éva (történész, muzeológus, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára) Képek és emberek - egy dokumentumfilm tanulságai
3.30: Összegzés



A konferencia magyar nyelven, angol szinkrontolmácsolással zajlik.


MINDEN ÉRDEKLŐDŐT SZERETETTEL VÁRUNK!

A vakaró

Én most ennivalóról írok ám, a világ legfinomabb ennivalójáról. Jó lenne tudni, hányan kapják föl a fejüket, hányan érzik az illatát ennek a különleges ételnek!
Az én „vakarómnak” története van. Nem lehet ezt csak úgy, receptként leírni.

A dédszüleim Jásztelken laktak, szép sarokházban, repkénnyel befuttatott oszlopokkal, bukszus bokrokkal az udvaron, közvetlen a templom mögött, a parókia - mindig összevesztem Lackóval, a tőlem egy hónappal idősebb unokabátyámmal, hogy ezt ly-vel kell írni - mellett. Itt lakott az apai nagymamám, ő volt a mindenes cseléd. Igen cseléd, mert a hasában hordott kisgyerekkel - apámmal - azt mondta, hogy elválik papától, mert mindig veri és mindig részeg és mindig nője van. Besokallt a mama, (akit 15 és fél éves korában adtak hozzá a falu másik - később kuláknak titulált - családjának fiához). Hithű, sőt bigott katolikus családról lévén szó, megbocsáthatatlan volt a bűn. De apám aztán tanult, papoknál tanult, tanító lett belőle - a család első öltönyös úrfija. Ezért a dédnagymama, aki a család meghatározó, hihetetlen kemény, már-már jókais figurája volt (Csomor Mária), őt is és a későbbi családját is megkedvelte. Úgy nagyjából 1962-től vagy 8 évig minden nyarat náluk töltöttem Lackóval, az unokatestvéremmel. Sose hívtuk Csomor Marit dédinek, Öregmama volt a megszólítása és kegyetlenül féltünk tőle. Pedig sose bántott. Talán mert a dédpapa (Öregpapa) volt a mindenünk. Rigó Józsi az első világháborúban Isonzónál harcolt, megsérült, egész életében kicsit süket volt, meg remegett a keze. Ezért Öregmama mindig rikácsolt vele, hogy „Józsi, kiöntöd!” - mármint a kenyérdarabokkal aprított tejeskávét. Minden reggel ezt reggelizett így a csuporból, alumínium kerek kanállal. Egy idő után már nem ülhetett asztalhoz sem…

De amikor végzett a Nagyasszony rá rótt munkájával, kiültünk a bukszus bokrok közötti óriás kőpadokra (honnan vették ezeket az Alföld közepén, senki nem tudja!) - és mesélt nekünk. A háborúról: szépen és sokszor vidáman. A lövészárkok humoráról, a túlélés rafinériáit osztotta meg velünk (Lehet, hogy ezért lettem történész?)

A bögréje az én örökségem, féltve őrzött emlékeim egyike.

Szóval itt töltöttem a nyarakat. Kéthetente volt kenyérsütés a kemencében (a kuckó volt az én olvasó vackom) Ez mindig izgalmas előkészületeket igényelt. Papával összekészítettük előző nap a kukoricaszárat a fűtéshez, sorba állítottuk a sütőlapátokat. Aztán nekem, a lánynak, mamának kellett segíteni. A hombárban tartották a lisztet - közvetlen a friss búza és más, tökéletesen tisztított termények mellett - letakarva kenderabroszokkal. Hihetetlen „tisztaszag” volt itt. (Naná, hisz itt tárolták a télire eltett birsalmát is!)

Szóval Mama megkezdte a kenyérdagasztást, nem emlékszem pontosan, de legalább 10 kiló lisztből két fateknőben. Sokáig tartott, töröltem néha a gyöngyöző homlokát. Aztán mindig hallottam a görbebot kopogását. Csomor Mari jött a folyosón, fekete karton ruhájában (volt benne valami Sulyok Máriás) - és megkérdezte: „Lenor, hogy állsz?” (Nagymamát Rigó Eleonórának hívták) Aztán megkelesztette, megformázta a kenyereket, talán nyolcat sütött egyszerre, és ott maradt a teknő.

Innen kezdődik a VAKARÓ története. Hát csak nem hagyja az ember a maradék kovászos tésztát a teknő fenekén! Hogy is tudnád elmosni az edényt? Ezért „összevakartuk” - és ebből készítettük el a VAKARÓT. Az így összegyűlt tésztát mama kilapogatta, sok-sok lapot csinált, olvasztott disznózsírral megkente mindet, egymásra tette, lapította, formázta. A rétegek így külön-külön kerültek egymásra, de a tetejét kb. 8x8-as kockákra beirdalta, a tetejét megint csak bekente zsírral és jó darabos sóval megszórta a kockákat.

Amikor a kenyerek kisültek, betette a vakarókból összehozott tepsiket a kemencébe és jó ropogós tetejűre megsütötte.

Amikor kész lett, az irdalás mellett felkockázta (forrón!) és frissen fejt tejjel (nekünk külön kecsketejjel) tálalta. A gangon a hatszögletű, repkényes kiugróban damaszt abroszon - és faltuk. Ilyen ízt még soha sem éreztem azóta sem. Amikor Ulickaja Médea és gyermekei című könyvét olvastam, akkor tudtam, képbe önteni gyerekkori élményeimet. Pont olyan volt!

Hát én összeVAKARTAM a legfinomabb gyermekélményeim egyikét.




A képen Lackóval vagyunk Öregmama és Öregpapa mellett. A kőpad, amin ülnek, azóta édesapám kertjében van, mi is ott ülünk a kerti sütésekkor. A bögrére meg nagyon vigyázok.

A vakaróról ennyit…

Kiscsatári Marianna, Budapest

A „megunhatatlan” slambuc

Apukám mindig nosztalgiával tekintett vissza azokra a „boldog 50-es évekre”, amikor gyerekként róva a határt a földművelés vélt csínját-bínját elsajátítva, családtagoktól ellesve belenevelődött a tsz-paraszt létbe. Felnőtté válva igazából a hobbikerten kívül nem sok dolog kötötte ehhez a ma már letűnt világhoz, de, gondolom, ez iránti rajongása hozta be a családi hagyományainktól teljesen idegen slambuc-lázat a kertünkbe. Egy bogrács formájú, vagy 15 szabadtéri-bográcsos-sütögetős receptet tartalmazó füzetben akadt a receptjére.

A pontos időpontra már nem emlékszem, de kb. 20 éve minden nyáron, tavasszal, kora ősszel elhangzik a felkiáltás: akkor sütögessünk slambucot! A nagy nekibuzdulás koreográfiája (ha esik, ha fúj), a lányok krumplit pucolnak és szeletelnek, kolbászt vágnak, hagymát aprítanak, vizet készítenek, fűszert varázsolnak a sütögető mellé – apukám komótosan fát keres, morgolódik, hogy kevés a víz (vagy éppen sok) és keverget, keverget (a slambuc fő szabálya: ne kevergesd!). Néha újít: sört vagy bort löttyint bele (szó nélkül), mi pedig ízlelgetjük, mitől ilyen furcsa ez az egész?

A generációváltás is megtörtént a slambuc kapcsán. Az első önálló slambucfőzésem egy 15 évvel ezelőtti kerti-partihoz kötődik, ahová néhány barátomat hívtam el. Aztán kiterjesztettem tudásom, leendő férjemék balatoni nyaralójában megforduló baráti társaságoknak mindig slambuc volt a menü, legalább 6-7 éven keresztül. A ritkább madaraknak újdonság volt az étek, de akadtak olyanok is, akik többször élvezték eme remekemet. Egy pár éve mérséklem magam, az oka: a baráti társaság egyik számunkra kedves tagja invitálásunkra felsóhajtott: megyek szívesen, csak egy kérésem van: ne slambuc legyen.... így hát újításokra kényszerültem. Hogy őszinte legyek, már én is untam saját főztöm, mert a slambucból (még ha kevergetve nincs is), évente a szülőknél felbukkanó mennyiség éppen elég.

Bata Timi, Budapest

A desszert

Ma vendégeket várok, és arra döbbentem rá, hogy ilyenkor mindig a desszert ötlete születik meg először, megelőzve minden más, bármekkora kulináris örömet is okozó, alapvetően mégis csak az éhség oltására szolgáló fogást. Pedig pl. a sütikért nem is vagyok oda. A lelkemet már gyermekkoromban rabul ejtette a sötét lelkű étcsokoládé és az ízlelőbimbóimat azóta is fogva tartja. De vendégségben és ünnepekkor a desszert a legfontosabb. Mert a legszükségtelenebb. Ez is megkülönbözteti az embert az állattól. (Kíváncsi lennék mit mondanak erre az etológusok!) Szükségtelen, tehát a legfőbb alkotórésze a szeretet. Talán ezért mondjuk szeretteinknek, hogy „Édesem”, s mindenre, ami miatt élni érdemes, hogy „édes érzést kelt bennünk”?

Hiszem, hogy a desszert közelebb hozza az embereket egymáshoz. Egyszer, vagy huszonöt éve a Balatonon töltöttem egy hetet – családi barátként - egy kicsi, vállalati nyaralóban. Természetesen vizet csak az égből zuhogva láttunk, s a tó olyan hideg volt, hogy belemenni az NDK-s turistákon kívül senki nem kívánt, de még csak nem is látta az esőfüggönytől. Így hát kártyáztunk és ettünk az ott lakó idegenekkel. Az első napon egy Erdélyből ideszármazott, végtelenül kedves asszony örmény palacsintát készített. Nem tudom, mennyire volt családi a recept, de minekünk, vadidegeneknek sikerült egy hétre családdá ennünk magunkat.

A palacsintákat megkente tejfellel, megszórta cukrozott dióval, feltekerte és félbe vágta. A gusztusos kis gurigák így baráti jóhiszeműséggel feltárulkoztak, megmutatták belsejük lényegét, amitől máris összefut a nyál a szájban. Ezután úgy helyezte őket egy tűzálló tálba, egészen családiasan, ahogy kevés ággyal bíró sok ember tér nyugovóra, a legjobban kihasználva a fekhely nyújtotta lehetőségeket: fejtől-lábtól. A duci kis palacsintákból álló réteget megkente ismét tejfellel, megszórta dióval, és azon nyomban ráfektette a csatlakozni vágyó maradékot. Az így egyesült palacsinták teteje ugyanezt a gusztusos borítást kapta. Majd a meleg sütőben megnyíltak egymásnak, mindegyiket átjárta kívül-belül a lélek, az illatos édes „szaft”, végtelen boldogságot okozva mindenkinek, aki megkóstolta.

Hát, az örmények így szeretik egymást.

Tomsics Emőke, Budapest

A nagypapa pitéje

Nagypapa nagymamával élt, Dombóváron a Ságvári utcában, egy nem túl nagy, de barátságos és bohém kertes házban. Nagymama Debrecenben volt fiatal, színjátszott, táncolt, bálozott, vidám polgári életet élt. Majd jött egy szegény, ám annál csinosabb szabólegény, aki elrabolta Baglyas Ilonka szívét, és feleségül is vette. Ez lett a nagymama végzete: Debrecenből Dombóvárra, a nagyvárosból a kisvárosba költözött, rokonok, ismerősök, barátok és nagy bálok nélkül. Nagypapa kiváló szabó volt, nagymama pedig négygyerekes családanya lett. A régi képek és báli meghívók a szekrény tetejére majd a padlásra kerültek.

Én már úgy emlékszem nagymamára, mint kis gömbölyű, de mozgékony és élénk asszonyra, aki állandóan jött ment, sokat mesélt, jól ki is színezte a történeteket, remekül és lazán sütött főzött, állandóan improvizált, soha egyetlen receptet sem tudott elmondani, de minden, amit csinált, mestermű volt. A nagycsalád (három fiúgyerek és egy lány) a nagy adagokhoz szoktatta, és soha nem spórolt a hozzávalókkal. Rengeteg vidám családi történetre emlékszem hajmeresztő kísérleteiről, de még egy rántott levest is úgy tudott feltálalni, hogy kalandnak érezte az ember. (Apám volt a legidősebb gyerek, aki rendesen be volt fogva, amikor nagyobb lett, így sok bátorságot és merészséget lesett el gasztrofronton nagymamától. Anyámat is ő tanította főzni, és azt hiszem, élni is.)

Az egyik sokat hallott, számomra gyerekként roppant vidám történet egy tanulságmese volt: az élet nagy tanulsága, a nagypapa pitéje. A történet főszereplője a legendás egyszerű tepsis süti, a morzsás tetejű meggyes pite: a hirtelen érkező meglepetésvendégek villámgyors elkápráztatására.

Nagypapa és nagymama nagyon különböző módon álltak a meglepetésekhez. Míg nagymama imádta, minden váratlan helyzet inspirálta, addig nagypapa szótlan és gondterhelt lett tőle. Nagypapa, az idős korában is nagyon elegáns öregúr, nekem mindig nagyon távol volt. Ha a műhelyben üldögéltem, nem nagyon tudott mit kezdeni velem, de nem is zavarta, hogy ott lóbálom a lábam. Mindenféle csodálatos színes krétával rajzolt kabátot és nadrágot a szabóasztalon, majd a formátlan sík darabokat ördöngősen térre fordította, és hordható öltönyök formájában szabóbábukon tárolta, míg el nem jöttek érte a megrendelők. A műhely az ő birodalma volt, minden tárgy rendben sorakozott a világos, napsütötte szobában. Korán kezdte a munkát, a műhelyben borotválkozott, mindig atlétatrikóban, kis tükör előtt, miközben szólt a Kossuth Rádió. Pontosan délig dolgozott, majd átment a nappaliba. Amikor megszólalt a Kossuth Rádió déli szignálja, már szótlanul ült az ebédlőasztalnál, előtte pedig a tányérra kiszedett tűzforró leves. A csúszást és a pontatlanságot nem tűrte. Nem nagyon érdekelte, mi történik a műhelyen kívül, a színfalak mögött, csak délben ott gőzölögjön a leves az asztalon. Úgy érezte, ez a világ rendje. Ma már tudom: csak szimplán zsarnok volt („Éljen a magyar szabadság…”). Nagymama pedig elfogadta ezt a játékszabályt, ami alól csak a váratlan „betolakodók” szabadították fel.

Vendégek, gyors pite, kacagás, zsivaj, „Éljen a magyar szabadság…” – de hol a leves? Elsuhant nagypapa nyugalma, szótlansága fokozódott, jött ment, járkált idegesen, nem találta a helyét. De a vendégek előtt nincs cirkusz. Aztán hamarosan mégiscsak jött a leves, a második és a süti. Nagypapa egyre szótlanabb lett. Nagymama kiszaladt a verandára a hűlni kitett meggyes-morzsás pitéért, majd széles mosollyal jött be, a tepsit pedig egyenesen az asztalra tette. A pite közepén egy hatalmas lábnyom éktelenkedett. Nagymama körbenézett, majd mosolyogva azt mondta, hogy ez egy új recept, a díszítéshez pedig nagypapa új cipőjét használta. A felnőttek persze pontosan értették miről volt szó: nagypapa és nagymama viadala aznap egy-egyes döntetlennel zárult.


Frazon Zsófi, Budapest

Férfi arckép a nagyvárosban

A helyszín a Kino, a valamikori Szindbád mozi, ahova, mióta átalakították, most jöttünk először. Zavarba ejtően máshol vagyunk, mint rég. Ez inkább Berlin itt; a film előtt hideg sört kortyolunk, valahol a sarokban egy velőscsont távoli cuppanása hallatszik egy más időből.
Este van.
Szemben a kisasztalnál, mely fölött régi fotográfiák függnek csíptetősen, most színes sálba burkolt férfi ül; előtte Macintosh fehérlik, az asztalon pohár bor vöröse. Az otthonosság ismét csak viszonylagos.


Ders, Budapest

Egy szelet Balaton

A BALCSI PARTJÁN
- diafilm -

II.
megint az anya a gyermekkel
minden fényképek csonka családja
az apa azért nincs sose köztük
merthogy az egészet ő csinálja


Falcsik Mari szíves engedélyével bejegyezte Fisli Éva